2018. november 15., csütörtök

Az élet szekszárdi lányként

Meg hát úgy egyébként, új helyen.
Ami a várost illeti, annyiból egész könnyű a váltás, hogy a párom révén Szekszárd mindig is az otthon fogalomkörébe tartozott, ezért nem estem kétségbe akkor sem, amikor munkát kapott itt. (Jesszus, hogy működik a nosztalgiafaktor, emlékszem, mennyire kivoltam, és milyen szörnyen nehéz volt az elején, csak hát mégsem az ország vagy a világ másik fele, tudtam, hogy meg fogjuk csinálni.)
Szekszárdra visszatérve, az elején nem voltam oda érte, Pécs pezsgése mellett olyan kis álmosnak tűnt, de az évek során valahogy megszerettem, amiben biztos az is közrejátszott, hogy egy putriba is követném Norbit, szóval a szerelem ki tudott terjedni a környezetére is. Ugyanakkor Szekszárd sokat is változott szerintem, több a fiatal, és erre a város is reagál, a nyári estéken és a nagyobb ünnepeken egész komolyan fel tud pörögni. És persze én is öregszem változom, vonzóbb egy kellemes, nyugodt, zöld hely, mint majd' egy évtizeddel ezelőtt.
Nyáron már elkezdtem magamba szívni a várost, a hétvégéket mind itt töltöttem, többször kellett maradnom hétfőn ügyintézni és olyankor nagyokat sétáltam, fedeztem fel a kertek alatti utakat, az üzleteket, utcákat. Ebben sokat segít az is, hogy a nyáron átkértem magam egy szekszárdi autósiskolába (egy barátnőm ajánlott oktatót), így lassacskán tényleg egész szépen tájékozódok. A vezetést egyébként élvezem, mostanában léptem át a kötelező óraszám kétharmadát, már a vizsgáról beszélünk, szóval nem lehetek reménytelen. Nem mintha annak érezném magam, sőt, egyértelműen látható a fejlődés, de nem szeretném elbízni magam, se türelmetlen lenni... ami egyre nehezebb, tekintve, hogy a múlt hétvége óta vár rám egy autó és megindult bennem a zizegés, hogy szeretnék már azzal gyakorolni :)
Azt hittem egyébként, hogy jobban rám fog telepedni ennek az egésznek a súlya, de nem érzem magam szomorúnak vagy magányosnak, mondjuk időm sincs rá, az új munka, a suli, a vezetés, a háztartás és az építkezés-felújítás mellett. Gyanítom, hogy ez a pécsieknek köszönhető és hálás is vagyok nekik, amiért úgy engedtek el, ahogy. Az utolsó időszak (de igazából az elmúlt fél év) tele volt nagyon igazi pillanatokkal, jó kajálásokkal, ölelésekkel, sírással és nevetéssel, meg tudtam élni ott és akkor, és nem most rohan meg. Meg hát, bármilyen nehéz is volt, és bármilyen mocskosul fárasztó is most, nagyon vágytam erre, és minden reggel, mikor a hegyen a szemembe süt a felkelő nap, vagy délután, mikor befordulok az utcába, elönt a hála.
Most már megpróbálok valami értelmes, legalább távolról bejegyzésszagú irományt is összehozni ide, remélem, sikerül visszazökkenni.

2018. október 23., kedd

A ház story

Szóval, van egy házam. Házunk. Na jó, nem  intézem el ennyivel :) Trish helyzetjelentése amúgy is megihletett, kedvem támadt mesélni kicsit.

Életnagyságban.
A színétől tekintsetek el, volt egy generáció, akinek ez a hússzín valamiért tetszett.

Ami az előzményeket illeti, az én uracskám, akit mostantól a nevén fogok nevezni, mert ez már nevetséges, szóval Norbi két évvel ezelőtt munkát kapott Szekszárdon. Ő egyébként szekszárdi, aztán elkerült Pécsre, ahol megismert engem, aztán így vissza... Tavaly pedig elhatároztuk, hogy egy házvásárlással lépünk tovább és nekiláttunk a keresgélésnek... dióhéjban persze, mert ez ennél azért súlyosabb döntési folyamat volt, és a tavalyi évem amúgy is felért egy gyomorszájon rúgással, de ez egy másik történet.
A lényeg, hogy véget ért, átléptünk a januárba, és egyik nap azzal hívott fel Norbi, hogy megnézett a nagybátyjával egy házat, és jó lenne, ha együtt is megnéznénk, mert ha nekem is tetszik, ezt meg kellene vennünk.
Ez egyébként egy olyan sztori, amit míg élünk, mesélni fogunk :) egy random januári napon, a már említett nagybácsi állt a boltban, egyre idegesebben, mert nem haladt a sor. Kiderült, hogy egy hölgy az oka, aki a pénztárosnak panaszkodik, mert nem tud eladni valamit... Ő meg már baromi türelmetlen volt, ezért előrement megkérdezni, hogy ugyan mit nem tud eladni, hátha őt érdekli, és akkor mehetnek tovább... hát, kiderült, hogy egy házat :) a többi meg már történelem.
Beleszerettünk. Vállaltunk mindent, az árát, a melót vele, a kutyákat, akiket ideiglenesen elszállásoltunk :) szerencsések vagyunk, a házzal és az eladókkal is, mert ami az ingatlanpiacon megy, az egyszerűen katasztrófa. Ez pedig tökéletes. Csodás helyen van, pont elég a kertje, jó az elrendezése, nagy, de nem túl nagy, és már a kulcsok átvételének percétől otthon érzem magam benne. Jó állapotú, kellemetlen meglepetések nem értek minket, meló ugyan tényleg van vele, de felnövünk hozzá. Mármint én, Norbi mérnök, dolgozott is kőműves mellett, szóval szaki itt csak akkor jár, ha tényleg muszáj... én pedig vakolok, maltert keverek, lapátolok, téglát hordok, na meg gazolok, sőt, ma már ültettem is. Büszke is vagyok magamra :) a felújítás, mint olyan, megérne egy külön posztot is, de már nem merek ígérni semmit.
Nem mondom, hogy könnyű így élni, de van az egésznek egy romantikája, és ha észreveszi ezt az ember, ha türelmes és látja a célt a lelki szemei előtt, rohadtul megéri. Körbenézek a félkész helyiségeken, a kerten, amit épp csak alakítgatunk, és úgy érzem, túlcsordul a szívem. Sose hittem, hogy lesz kertem, vagy hogy egyáltalán házam, de kettőnket mégis így képzeltem el, és nem csinálnám másként.

2018. augusztus 7., kedd

A szóló

Na, csak itt vagyunk. Videóval, nyugodtan görgessetek le, dumálós bejegyzés lett.
Jó sokáig is tartott megírni. Mármint nem nekiállni, ténylegesen megírni. Fejben minden szembejövőnek ugrálva üvöltöm az arcába, hogy voltam versenyen és van szólóm és vááá, de a valóságban alig tudok beszélni róla. Pedig annyira jó.

Szóval, amikor Bogival nagy erőkkel csináltuk a duónkat - amit azóta is előadtunk egy másik rendezvényen, nem hiszitek el, mekkora királyság, hogy ez nem egy alkalomra szólt és számol velem - és készültünk a pesti rendezvényre, mikor egyszer csak, az egyik órán Bogi közölte velem, csak úgy mellékesen, hogy ha végeztünk, csinálhatnánk nekem egy szólót, ha van kedvem. Meg mehetnék versenyre is, ha van kedvem. Mondtam, hogy van. Van! VAN! :)


Zay Ugróczi Iván fotója

2018. július 12., csütörtök

Életjel

Sosem tudom, hogy kezdjem ilyenkor. Nyugi, élek még? És nyugi, nem fogok kifogásokat sorolni, főleg nem a szokásosakat? Mondjuk ezt tényleg nem terveztem. Nyilvánvalóan lett volna időm írni. Kedvem is volt, fejben minden történésről kilométer hosszú beszámolót írtam Nektek. Néhányról tényleg írtam vagy legalábbis elkezdtem, csak közben kiderült, hogy valóban baromi hosszan tudok dumálni ezekről a dolgokról. Nagyon izgalmas időszakot élek most, és vagy heteken keresztül fogalmazott irományok lesznek belőle vagy semmilyenek. Na mindegy, a nyígásra senki sem kíváncsi (aki mégis, bocs, de most ennyi volt), szóval címszavakban a lényeg: kaptam egy szóló táncot, voltam vele versenyen, eszméletlen élmény volt és rengeteget fejlődtem; vettünk egy házat a párommal; el fogok költözni Pécsről. Az utóbbi kettő persze elég szorosan összefügg. (A táncot nem tervezem abbahagyni, leginkább ennek érdekében csinálom a jogsit.) Többször elég rémisztő is volt az elmúlt fél-egy év, főleg mert történtek rossz, valóban ijesztő dolgok is, és lesz is még, mert nem mindig olyan vicces a felnőttlét, de szerencsére én és a démonaim leginkább élvezzük, szóval rendben vagyok.

Most elmegyünk RockMaratonra, aztán majd mesélek. Ha tudok. Meg ha végig meri valaki olvasni :)

2018. június 22., péntek

Kedvencek - tavasz

Mivel ezzel is igencsak elmaradtam, nem írnám meg a bejegyzéseket visszamenőleg, inkább legyen belőle évszakos különkiadás, ha már így alakult. És még mielőtt ezt is elfelejtem.


Olvasnivaló



Nagy kedvencem Philip Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiája, és bár nem vagyok oda érte, amikor egy szívemnek kedves sorozatot folytatnak vagy kibővítenek, Pullman az a szerző, akinél egy cseppet sem féltem attól, mit fog művelni mindazzal, amit eddig felépített. A La Belle Sauvage nagyszerű. Szórakoztató, igaz, közel sem olyan sötét és izgalmas az eredeti trilógia, ugyanakkor kimondottan feszült, elmélyíti a korábbi ismereteinket Lyra világáról, és nagyon-nagyon emberi. Volt egy-két apró részlet, ami nekem nem hiányzott volna, de nagyon élveztem és várom a következő köteteket. Az egyetlen, amiben nem vagyok biztos, hogy milyen élmény lesz kronologikus sorrendben olvasni - mármint nem elsősorban nekem, én már olvastam háromszor a korábbi könyveket -, ugyanis hiába fogalmaz sokkal egyértelműbben daimónkérdésben vagy az egyház nézeteit illetően, lehet, hogy ez mégsem olyan egyértelmű azok számára, akik a nulláról indulnának ezzel a kötettel.


Néznivaló



Most, hogy megérkezett (és azóta be is fejeződött) a Westworld második évada, a párommal jól bedaráltuk az elsőt. Néha igen lassú és az önismétlés látszatát kelti, máskor meg valahogy billegnek a csavarok, mégis szépen összeállt a végére. Jól működik, és jó kérdéseket pedzeget, a színészeket pedig öröm nézni.


Hallgatnivaló



Újabb klasszikus, újabb bepótolt mulasztás. Már nem is tudom, honnan jött, tényleg, nem emlékszem a gondolatra, csak goth zenés hangulatba kerültem, utánaolvastam kicsit a Siouxsie and the Bansheesnek, és azóta a Juju megy végtelenítve. Amellett, hogy nagyon tetszik, egészen otthonos érzés hallgatni, felfedezni, mi az, ami ebből a vonalból már korábban is (általános iskolás, babybat koromban) az ízlésem része volt, csak megfogalmazni nem tudtam. Sose késő, na.

Meséljetek, hogy telt a tavaszotok? :)