2019. május 27., hétfő

A friss jogsis, aki mosdóba is autóval menne

Ejj, még a születésnapomról sem emlékeztem meg. Pedig aznap megjött a jogsim. Innen is pacsi az okmányirodának, amiért tartották az egy hetet a húsvéti hosszú hétvégével is, az ügyintéző, aki szintén fantasztikus volt, meg sem merte ígérni. Szóval az sms felért egy köszöntéssel.


Illett volna a forgalmi vizsgá(k)ról is beszámolnom, ha már a KRESZ-nek és az elsősegélynek jutott egy-egy bejegyzés, de csak emberből vagyok, és semmi kedvem nem volt kitárgyalni a bukásaimat. Pedig az első tanulságos volt, nem tudtam jól lereagálni helyzeteket, később kértem is az oktatómat, hogy mivel szombaton megyünk, legalább ne kora reggel, mert köze nincs a hétköznap délelőtti forgalomhoz. A másodikat egyszerűen elbénáztam, pedig meg lehetett volna, egy trükkös résznél annyira örültem magamnak, hogy mindenre oda tudtam figyelni, hogy elfelejtettem indexelni. Szerencsére a barátnőim kirángattak a letargiából, mikor kinevettek:

- Mi történt?
- Nem indexeltem.
- Sávot váltottál?
- Kanyarodtam.

... :D


Harmadjára viszont szerintem életemben nem vezettem ilyen rosszul, szóval annyiból nagy szerencsém volt a vizsgáztatóval, hogy volt szeme ahhoz, hogy lássa, mi van emögött a botrányos teljesítmény mögött... meg aztán, valószínűleg az én elvárásaim is túl magasak voltak önmagammal szemben, amiért úgy gondoltam, hogy tökéletesen kell vezetni a vizsgán, hát hogy vezetnék tökéletesen ennyi órával a hátam mögött (nem számoltam meg, ötven körül lehet). Pedig megmondta az oktatóm, ez volt az első, mikor beültem a kocsijába, hogy engedjem el az elvárásaimat, ne legyek maximalista, ne legyek szigorú magammal. Meg hogy bő egy év, mire tényleg nem kell gondolkodni azon, mit csinál az ember a volán mögött.


Most még azért kell, és van, amit még nem érzek rendesen, de azt a bizonyos kereszteződést gond nélkül veszem, a körforgalmak, amiktől az oktató mellett még gyomorgörcsöm volt, simán, lendületesen mennek, és nagyon élvezem az egészet. Az elején mellettem ült a párom minden alkalommal, egy picit csalinkáztunk cél nélkül, aztán én sofőrködtem a bevásárlásoknál, vagy amikor állatorvoshoz vittük az egyik kutyát, és megtettük az első pécsi utat is anyák napján. A múlt héten pedig eljött a történelmi pillanat, amikor is egyedül nekivágtam a városnak: kiálltam a garázsból, elmentem tankolni, aztán az Obiba, Intersparba, majd haza. Imádtam minden percét, és komolyan, amikor valaki megkérdezi, milyen, hogy tetszik, ezt szoktam válaszolni: legszívsebben még pisilni is autóval mennék.

2019. április 7., vasárnap

Ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág

A múlt hétvégén (és ma is) órákat töltöttem a kertben, és jobbat nem is tehettem volna magammal. Elképesztően jól esett.


Ha más mondja, biztos nem hiszem el neki, hogy a kerti munka stresszoldó, hogy feltölti az embert, és kellett is egy kis idő, hogy megérezzem. A ház felújítása miatt úgy határoztunk, hogy a kerttel minimum egy év múlva foglalkozunk csak komolyabban, nemigen lett volna kapacitásunk még terepet is rendezni. Így hát tavaly, amellett, hogy próbáltam nem megölni Mária, az előző tulaj növényeit, leginkább csak gazoltam. Ez önmagában rohadt egy sziszifuszi meló, bár voltak pillanatok, amikor már-már élveztem :)  jó érzés puszta kézzel a földbe nyúlni, megérezni azt a pontot, ahol enged a gyökér, hallgatni a csicsergést, figyelni a kerti állatokat. És dolog is lett végül, kialakítottunk egy kis földteraszt (az én ötletem volt, és nagyon büszke vagyok rá, lejtős kerteknél jó megoldás), illetve olyan édes szomszédaink vannak, kaptunk tőlük pár tő ribizlit, málnát, citromfüvet - nem volt mese, múlt ősszel átestem a életem első ültetésén. Utána, a beültetett ribizlibokrok előtt térdelve, könyékig virágföldesen, egész elérzékenyültem.


2019. március 11., hétfő

Textilfestett zsák pékárunak

Az első kreatívkodás eredménye a házban. Már ha a falazást, vakolást, csempefestést és társait nem számítjuk... Semmilyen eszközöm nincs itt, időm sem igen volt rá, és igen, a többórás malterban és hígítóban dagonyázás feléli a kreatív energiáimat. Mivel most kezdjük a szezont (jártak nálunk a villanyászok és túl vagyunk két hétvégényi kisebb kőműves melón), nem valószínű, hogy sűrűsödnének ezek a bejegyzések (vagy bármilyenek), de majd meglátjuk. Talán megpróbálok picit tudósítani a ház körüli teendőkről, volt pár projekt, ami megért volna egy-egy bejegyzést... nem nagyon érdemes ígérgetnem, majd elválik.
Egyébként a bejegyzés kapcsán azzal is szembesültem, hogy új helyen megint nem tudok beltérben fotózni, na nem mintha korábban olyan jól ment volna... vicces lesz még azt a szempontot is figyelembe venni majd padló vagy konyhapult választásnál, hogy vajon jó fotóháttér lesz-e... :) abbahagytam a nyígást, jön a lényeg.



Ez a zsák nem magamnak készült, bár nekem is van, egy The Sorting Bags-féle, vagyis kettő, hogy a páromnál is legyen, és sikerrel használjuk is, négy különböző pékségben adták bele minden fakszni nélkül a kenyeret, üdítő tapasztalat és jó érzés :) Jól bevált rendszerünk van a heti bevásárlásra és az azt kiegészítő beszerzésekre, amibe jól illik a pékség és a zöldséges is, így bár járunk multiba, ott még nem próbálkoztam vele - egyelőre úgy néz ki, nem is kell. Nagyon szívesen írnék a zero waste törekvéseinkről is, igyekszem zöld, minél kevésbé környezetterhelő háztartást kialakítani, hát majd egyszer, persze.


2019. január 1., kedd

Utóíz nélkül

Majdnem azt írtam, hogy idén nem érzek semmit az új évvel kapcsolatban, aztán rájöttem, hogy ezt a frázist elég sokszor elsütöttem a régi blogon, mert általában nem szoktam. Ugyanakkor, általában van némi utóíze, és ez most tényleg nincs. Csak a folytonosság. Tavaly részt vettem egy tök jó, érzelmes és hasznos évzáró-évnyitó barátnős szessönön, és még most is táplálkozom belőle, úgyhogy azt hiszem, nekik köszönhetem, hogy az óév elengedése és az új fogadása felé nem közönyös vagyok (érezve ugyanakkor, hogy nem kéne), hanem egészen természetesen, nyitottan várom, mi jön. Úgy érzem, idén tovább tud haladni mindaz, amit tavaly elindítottunk. Az jó lenne.
Egyébiránt, a kutyasittingtől eltekintve egyszerű kis szilveszterünk volt, filmnézős, berniölelgetős, könnyed kis estét csaptunk, ránk is fért. Nem ez volt az első otthon töltött szilveszterünk, de ezt, a közös otthonunkban, ezt most kicsit sem bántam, hogy így jött ki. Az egész ünnepi időszak annyira jó volt idén, sokat pörögtünk ugyan, és idén végre megvalósult, hogy én fogadhattam vendégeket (a kutyán kívül), mégis olyan békésnek és pihentetőnek éltem meg, amilyenek reméltem. Jó zárása az évnek.
Ééés, életem első alvásparalízisét reggel, megpróbálom nem rossz ómennek venni. BÚÉK!

2018. november 15., csütörtök

Az élet szekszárdi lányként

Meg hát úgy egyébként, új helyen.
Ami a várost illeti, annyiból egész könnyű a váltás, hogy a párom révén Szekszárd mindig is az otthon fogalomkörébe tartozott, ezért nem estem kétségbe akkor sem, amikor munkát kapott itt. (Jesszus, hogy működik a nosztalgiafaktor, emlékszem, mennyire kivoltam, és milyen szörnyen nehéz volt az elején, csak hát mégsem az ország vagy a világ másik fele, tudtam, hogy meg fogjuk csinálni.)
Szekszárdra visszatérve, az elején nem voltam oda érte, Pécs pezsgése mellett olyan kis álmosnak tűnt, de az évek során valahogy megszerettem, amiben biztos az is közrejátszott, hogy egy putriba is követném Norbit, szóval a szerelem ki tudott terjedni a környezetére is. Ugyanakkor Szekszárd sokat is változott szerintem, több a fiatal, és erre a város is reagál, a nyári estéken és a nagyobb ünnepeken egész komolyan fel tud pörögni. És persze én is öregszem változom, vonzóbb egy kellemes, nyugodt, zöld hely, mint majd' egy évtizeddel ezelőtt.
Nyáron már elkezdtem magamba szívni a várost, a hétvégéket mind itt töltöttem, többször kellett maradnom hétfőn ügyintézni és olyankor nagyokat sétáltam, fedeztem fel a kertek alatti utakat, az üzleteket, utcákat. Ebben sokat segít az is, hogy a nyáron átkértem magam egy szekszárdi autósiskolába (egy barátnőm ajánlott oktatót), így lassacskán tényleg egész szépen tájékozódok. A vezetést egyébként élvezem, mostanában léptem át a kötelező óraszám kétharmadát, már a vizsgáról beszélünk, szóval nem lehetek reménytelen. Nem mintha annak érezném magam, sőt, egyértelműen látható a fejlődés, de nem szeretném elbízni magam, se türelmetlen lenni... ami egyre nehezebb, tekintve, hogy a múlt hétvége óta vár rám egy autó és megindult bennem a zizegés, hogy szeretnék már azzal gyakorolni :)
Azt hittem egyébként, hogy jobban rám fog telepedni ennek az egésznek a súlya, de nem érzem magam szomorúnak vagy magányosnak, mondjuk időm sincs rá, az új munka, a suli, a vezetés, a háztartás és az építkezés-felújítás mellett. Gyanítom, hogy ez a pécsieknek köszönhető és hálás is vagyok nekik, amiért úgy engedtek el, ahogy. Az utolsó időszak (de igazából az elmúlt fél év) tele volt nagyon igazi pillanatokkal, jó kajálásokkal, ölelésekkel, sírással és nevetéssel, meg tudtam élni ott és akkor, és nem most rohan meg. Meg hát, bármilyen nehéz is volt, és bármilyen mocskosul fárasztó is most, nagyon vágytam erre, és minden reggel, mikor a hegyen a szemembe süt a felkelő nap, vagy délután, mikor befordulok az utcába, elönt a hála.
Most már megpróbálok valami értelmes, legalább távolról bejegyzésszagú irományt is összehozni ide, remélem, sikerül visszazökkenni.