2019. április 7., vasárnap

Ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág

A múlt hétvégén (és ma is) órákat töltöttem a kertben, és jobbat nem is tehettem volna magammal. Elképesztően jól esett.


Ha más mondja, biztos nem hiszem el neki, hogy a kerti munka stresszoldó, hogy feltölti az embert, és kellett is egy kis idő, hogy megérezzem. A ház felújítása miatt úgy határoztunk, hogy a kerttel minimum egy év múlva foglalkozunk csak komolyabban, nemigen lett volna kapacitásunk még terepet is rendezni. Így hát tavaly, amellett, hogy próbáltam nem megölni Mária, az előző tulaj növényeit, leginkább csak gazoltam. Ez önmagában rohadt egy sziszifuszi meló, bár voltak pillanatok, amikor már-már élveztem :)  jó érzés puszta kézzel a földbe nyúlni, megérezni azt a pontot, ahol enged a gyökér, hallgatni a csicsergést, figyelni a kerti állatokat. És dolog is lett végül, kialakítottunk egy kis földteraszt (az én ötletem volt, és nagyon büszke vagyok rá, lejtős kerteknél jó megoldás), illetve olyan édes szomszédaink vannak, kaptunk tőlük pár tő ribizlit, málnát, citromfüvet - nem volt mese, múlt ősszel átestem a életem első ültetésén. Utána, a beültetett ribizlibokrok előtt térdelve, könyékig virágföldesen, egész elérzékenyültem.


2019. március 11., hétfő

Textilfestett zsák pékárunak

Az első kreatívkodás eredménye a házban. Már ha a falazást, vakolást, csempefestést és társait nem számítjuk... Semmilyen eszközöm nincs itt, időm sem igen volt rá, és igen, a többórás malterban és hígítóban dagonyázás feléli a kreatív energiáimat. Mivel most kezdjük a szezont (jártak nálunk a villanyászok és túl vagyunk két hétvégényi kisebb kőműves melón), nem valószínű, hogy sűrűsödnének ezek a bejegyzések (vagy bármilyenek), de majd meglátjuk. Talán megpróbálok picit tudósítani a ház körüli teendőkről, volt pár projekt, ami megért volna egy-egy bejegyzést... nem nagyon érdemes ígérgetnem, majd elválik.
Egyébként a bejegyzés kapcsán azzal is szembesültem, hogy új helyen megint nem tudok beltérben fotózni, na nem mintha korábban olyan jól ment volna... vicces lesz még azt a szempontot is figyelembe venni majd padló vagy konyhapult választásnál, hogy vajon jó fotóháttér lesz-e... :) abbahagytam a nyígást, jön a lényeg.



Ez a zsák nem magamnak készült, bár nekem is van, egy The Sorting Bags-féle, vagyis kettő, hogy a páromnál is legyen, és sikerrel használjuk is, négy különböző pékségben adták bele minden fakszni nélkül a kenyeret, üdítő tapasztalat és jó érzés :) Jól bevált rendszerünk van a heti bevásárlásra és az azt kiegészítő beszerzésekre, amibe jól illik a pékség és a zöldséges is, így bár járunk multiba, ott még nem próbálkoztam vele - egyelőre úgy néz ki, nem is kell. Nagyon szívesen írnék a zero waste törekvéseinkről is, igyekszem zöld, minél kevésbé környezetterhelő háztartást kialakítani, hát majd egyszer, persze.


2019. január 1., kedd

Utóíz nélkül

Majdnem azt írtam, hogy idén nem érzek semmit az új évvel kapcsolatban, aztán rájöttem, hogy ezt a frázist elég sokszor elsütöttem a régi blogon, mert általában nem szoktam. Ugyanakkor, általában van némi utóíze, és ez most tényleg nincs. Csak a folytonosság. Tavaly részt vettem egy tök jó, érzelmes és hasznos évzáró-évnyitó barátnős szessönön, és még most is táplálkozom belőle, úgyhogy azt hiszem, nekik köszönhetem, hogy az óév elengedése és az új fogadása felé nem közönyös vagyok (érezve ugyanakkor, hogy nem kéne), hanem egészen természetesen, nyitottan várom, mi jön. Úgy érzem, idén tovább tud haladni mindaz, amit tavaly elindítottunk. Az jó lenne.
Egyébiránt, a kutyasittingtől eltekintve egyszerű kis szilveszterünk volt, filmnézős, berniölelgetős, könnyed kis estét csaptunk, ránk is fért. Nem ez volt az első otthon töltött szilveszterünk, de ezt, a közös otthonunkban, ezt most kicsit sem bántam, hogy így jött ki. Az egész ünnepi időszak annyira jó volt idén, sokat pörögtünk ugyan, és idén végre megvalósult, hogy én fogadhattam vendégeket (a kutyán kívül), mégis olyan békésnek és pihentetőnek éltem meg, amilyenek reméltem. Jó zárása az évnek.
Ééés, életem első alvásparalízisét reggel, megpróbálom nem rossz ómennek venni. BÚÉK!

2018. november 15., csütörtök

Az élet szekszárdi lányként

Meg hát úgy egyébként, új helyen.
Ami a várost illeti, annyiból egész könnyű a váltás, hogy a párom révén Szekszárd mindig is az otthon fogalomkörébe tartozott, ezért nem estem kétségbe akkor sem, amikor munkát kapott itt. (Jesszus, hogy működik a nosztalgiafaktor, emlékszem, mennyire kivoltam, és milyen szörnyen nehéz volt az elején, csak hát mégsem az ország vagy a világ másik fele, tudtam, hogy meg fogjuk csinálni.)
Szekszárdra visszatérve, az elején nem voltam oda érte, Pécs pezsgése mellett olyan kis álmosnak tűnt, de az évek során valahogy megszerettem, amiben biztos az is közrejátszott, hogy egy putriba is követném Norbit, szóval a szerelem ki tudott terjedni a környezetére is. Ugyanakkor Szekszárd sokat is változott szerintem, több a fiatal, és erre a város is reagál, a nyári estéken és a nagyobb ünnepeken egész komolyan fel tud pörögni. És persze én is öregszem változom, vonzóbb egy kellemes, nyugodt, zöld hely, mint majd' egy évtizeddel ezelőtt.
Nyáron már elkezdtem magamba szívni a várost, a hétvégéket mind itt töltöttem, többször kellett maradnom hétfőn ügyintézni és olyankor nagyokat sétáltam, fedeztem fel a kertek alatti utakat, az üzleteket, utcákat. Ebben sokat segít az is, hogy a nyáron átkértem magam egy szekszárdi autósiskolába (egy barátnőm ajánlott oktatót), így lassacskán tényleg egész szépen tájékozódok. A vezetést egyébként élvezem, mostanában léptem át a kötelező óraszám kétharmadát, már a vizsgáról beszélünk, szóval nem lehetek reménytelen. Nem mintha annak érezném magam, sőt, egyértelműen látható a fejlődés, de nem szeretném elbízni magam, se türelmetlen lenni... ami egyre nehezebb, tekintve, hogy a múlt hétvége óta vár rám egy autó és megindult bennem a zizegés, hogy szeretnék már azzal gyakorolni :)
Azt hittem egyébként, hogy jobban rám fog telepedni ennek az egésznek a súlya, de nem érzem magam szomorúnak vagy magányosnak, mondjuk időm sincs rá, az új munka, a suli, a vezetés, a háztartás és az építkezés-felújítás mellett. Gyanítom, hogy ez a pécsieknek köszönhető és hálás is vagyok nekik, amiért úgy engedtek el, ahogy. Az utolsó időszak (de igazából az elmúlt fél év) tele volt nagyon igazi pillanatokkal, jó kajálásokkal, ölelésekkel, sírással és nevetéssel, meg tudtam élni ott és akkor, és nem most rohan meg. Meg hát, bármilyen nehéz is volt, és bármilyen mocskosul fárasztó is most, nagyon vágytam erre, és minden reggel, mikor a hegyen a szemembe süt a felkelő nap, vagy délután, mikor befordulok az utcába, elönt a hála.
Most már megpróbálok valami értelmes, legalább távolról bejegyzésszagú irományt is összehozni ide, remélem, sikerül visszazökkenni.

2018. október 23., kedd

A ház story

Szóval, van egy házam. Házunk. Na jó, nem  intézem el ennyivel :) Trish helyzetjelentése amúgy is megihletett, kedvem támadt mesélni kicsit.

Életnagyságban.
A színétől tekintsetek el, volt egy generáció, akinek ez a hússzín valamiért tetszett.

Ami az előzményeket illeti, az én uracskám, akit mostantól a nevén fogok nevezni, mert ez már nevetséges, szóval Norbi két évvel ezelőtt munkát kapott Szekszárdon. Ő egyébként szekszárdi, aztán elkerült Pécsre, ahol megismert engem, aztán így vissza... Tavaly pedig elhatároztuk, hogy egy házvásárlással lépünk tovább és nekiláttunk a keresgélésnek... dióhéjban persze, mert ez ennél azért súlyosabb döntési folyamat volt, és a tavalyi évem amúgy is felért egy gyomorszájon rúgással, de ez egy másik történet.
A lényeg, hogy véget ért, átléptünk a januárba, és egyik nap azzal hívott fel Norbi, hogy megnézett a nagybátyjával egy házat, és jó lenne, ha együtt is megnéznénk, mert ha nekem is tetszik, ezt meg kellene vennünk.
Ez egyébként egy olyan sztori, amit míg élünk, mesélni fogunk :) egy random januári napon, a már említett nagybácsi állt a boltban, egyre idegesebben, mert nem haladt a sor. Kiderült, hogy egy hölgy az oka, aki a pénztárosnak panaszkodik, mert nem tud eladni valamit... Ő meg már baromi türelmetlen volt, ezért előrement megkérdezni, hogy ugyan mit nem tud eladni, hátha őt érdekli, és akkor mehetnek tovább... hát, kiderült, hogy egy házat :) a többi meg már történelem.
Beleszerettünk. Vállaltunk mindent, az árát, a melót vele, a kutyákat, akiket ideiglenesen elszállásoltunk :) szerencsések vagyunk, a házzal és az eladókkal is, mert ami az ingatlanpiacon megy, az egyszerűen katasztrófa. Ez pedig tökéletes. Csodás helyen van, pont elég a kertje, jó az elrendezése, nagy, de nem túl nagy, és már a kulcsok átvételének percétől otthon érzem magam benne. Jó állapotú, kellemetlen meglepetések nem értek minket, meló ugyan tényleg van vele, de felnövünk hozzá. Mármint én, Norbi mérnök, dolgozott is kőműves mellett, szóval szaki itt csak akkor jár, ha tényleg muszáj... én pedig vakolok, maltert keverek, lapátolok, téglát hordok, na meg gazolok, sőt, ma már ültettem is. Büszke is vagyok magamra :) a felújítás, mint olyan, megérne egy külön posztot is, de már nem merek ígérni semmit.
Nem mondom, hogy könnyű így élni, de van az egésznek egy romantikája, és ha észreveszi ezt az ember, ha türelmes és látja a célt a lelki szemei előtt, rohadtul megéri. Körbenézek a félkész helyiségeken, a kerten, amit épp csak alakítgatunk, és úgy érzem, túlcsordul a szívem. Sose hittem, hogy lesz kertem, vagy hogy egyáltalán házam, de kettőnket mégis így képzeltem el, és nem csinálnám másként.