2017. november 30., csütörtök

Kedvencek - november

A szokásos kedvences poszt, meglepően könnyű volt most megírni (összeállítani mindig könnyű, de a szavak néha nehezen jönnek). 

Olvasnivaló


Ezt a kört egyértelműen Isaac Asimov uralja, méghozzá az Én, a robottal. Teljesen magával ragadott Asimov stílusa, hozzáértése, az, ahogy a nagybetűs Science Fictiont leteszi az asztalra. Valahogy a robotika témáját mindig közelebb éreztem magamhoz, mint az Alapítványét, és most, hogy már azt is elolvastam, ez teljesen egyértelműen így van. Ebben benne lehet a novellák iránti szeretetem is, passz, de az összes történet páratlan igényességgel festi le a robotok gondolkodásbeli és viselkedési mintáit, miközben végső soron rólunk, emberekről szól, és ezt imádtam. Az egyetlen, ami tüske, méghozzá nagy tüske, az Dr. Susan Calvin, aki fantasztikus. Itt ez a nő, aki az egész életét a munkájának, a szakterületének szentelte, a tudását és az elkötelezettségét bármelyik kollégája elismeri, és amikor épp nem mint robotpszichológusról beszél erről a nőről Asimov, valahogy azt találja érdemesnek megemlíteni róla, hogy csúnya. Csúnya tinilányként, csúnya idős nőként, csúnya, mikor tetszeni akar egy férfinak és kifesti magát, és nem, nem azért nem házasodott meg soha, mert a munkája az élete, vagy mert jobban szereti a robotokat az embereknél, nem. Azért nem lett férje és gyerekei, mert csúnya, és csak egy fantáziában létezik olyan, hogy egy férfi beleszeretne az intelligenciája miatt. Magamat is meglepve egész könnyen túl tudtam ezen lépni, és tudtam élvezni Asimovot továbbra is, és nagyon szeretném elolvasni a Robottörténeteket, csak amikor hátralapoztam (pötyögtem) a jegyzetekhez és megláttam, hogy úgy hivatkozik Mary Shelley-re, mint a nagy költő feleségére, azért el kellett számolnom tízig.

Látnivaló

Ez most nem film vagy (mint általában) sorozat, hanem egy színdarab. A PTE-nek van saját egyetemi színháza, csupa hallgatóval. Egyik kolléganőnk is tagja a társulatnak, így részben Őt szerettük volna megnézni, de engem a darab is nagyon megfogott: Federico Garcia Lorca Vérnásza. Nagyon tetszett, mind a története, mind a megvalósítása, elképesztően profi munkát láthattunk, imádtam a fekete-fehér látványvilágot, a kolléganőnk pedig csodás volt. Elkezdtem olvasni a drámát, de rossz időpontot választottam, nem tudtam befejezni az előadásig, ami egészen érdekes színházi élményt adott: voltak feltevéseim, jóslataim a történetről, amik nem jöttek be, sőt, a darab kifutására egyáltalán nem számítottam.

Hallgatnivaló


Jó pár éve hallottam az Evergreyt élőben, azt hiszem, az utolsó előtti olyan Rockmaratonon, ami Pécs mellett volt. Nagyon tetszett, amit alakítottak, le is vadásztam pár lemezüket, aztán valahogy nem követtem figyelemmel a munkásságukat. Valamelyik nap viszont eszembe jutottak, és azóta rongyosra hallgattam a legújabb lemezt, a Storm Withint. Majdnem a címadó dalt könyveltem el ide, aztán a Lidlben sorban állva megszólalt a fülemben a The Paradox of the Flame hegedűje, és azt hittem, meghalok.

Mik voltak a Ti kedvenceitek? :)

2017. november 24., péntek

Új melltartóhoz új öv is kell

Nagyon benne vagyok a táncos tartalmakban, bocs :) de ezt már szerettem volna pótolni. 


Nem tudom, hogy szerencse vagy nagy kár, hogy nem láttok, amikor kreatívkodok, de vannak állapotok, amiket nem tudok szavakkal visszaadni. Nem tudom elmondani, hogy kínlódtam, mikor nem akart eszembe jutni, hogyan díszítsem az új hastáncos melltartómat, hogyan pakoltam elő akkurátusan az összes díszt, hogy aztán csak nézegessem a melltartót és végül elpakoljam az egészet. És azt sem, hogyan pörögtem fel, amikor már az utolsó simításain dolgoztam, hogy alig készült el, én fejben már a hozzá illő övet terveztem. Nem bírtam magammal, nem tudtam leállni. Sőt, az egyik kagylós, virágszerű díszt már rég megvarrtam, csak úgy, és mivel ugyanilyen gyöngy került a melltartóra is, szinte adta is magát a dolog.


Amiben még biztos voltam, az a forma, szerettem volna egy kis ívet, hogy könnyebben rásimuljon a csípőre, ezért két darabból állítottam össze. Nem lett az igazi, de azért jobb, mintha teljesen egyenes lenne. Tuti volt ugye a két kagylós dísz, és a szalag (amit a melltartóhoz vettem, de végül nem használtam fel), több övet láttam ilyen megoldással, megtetszett. És persze a karikák, ezeken fűzi át az ember a zsinórt (valamilyen pamutos szalagot), oda sem kell rögzíteni, csak el ne hagyjam. Inkább a díszítés okozott némi fejtörést.


Eleinte nagyon sajnáltam, hogy nem tudom ugyanúgy díszíteni, mint a melltartót (kifogytam néhány díszből, és ki tudja, mikor tudom pótolni őket), nagyon sokat kattogtam ezen, de végiggondolva nem is baj, épp azt szeretem a törzsi fúzióban, hogy nem kell mindennek, a legapróbb részletekig passzolnia, belefér az egyediség, és ha ugyanúgy díszítem, mint a melltartót, akkor úgy éreztem volna, hogy csak együtt működnek, külön-külön nem. Viszont így mások, mégis passzolnak. Kapott fém és sima kagylókat, zöld gyöngysort és érméket. Nem sokat, de elég is ennyi.

Egyszer már volt rajtam, nyomja a csípőcsontomat,
de kit érdekel :)

2017. november 19., vasárnap

Érmés törzsi nyaklánc

Vagy talán inkább fúziós...
A nyáron tobzódtak bennem a kreatív energiák, több hastáncos ruha projektet sikerült befejezni vagy legalábbis finisbe érni velük. Kezdtem is elkeseredni, ahogy fogyott a varrnivalóm, és már nagyon ideje volt valami ékszert is alkotni.


Mikor elkezdtem fellépni, több hastáncos ékszert is gyártottam magamnak, de szép lassan leváltottam szegényeket újakra, a legtöbbel valahogy nem éreztem jól magam, nem illettek a ruháimhoz, nem viseltem őket olyan büszkén, mint általában a saját készítésű ékszereimet. Az új melltartóhoz beszerzett szerelékek viszont megihlettek és olyan boldog vagyok, úgy érzem, olyat sikerült most összehoznom, ami hosszútávon megállja majd a helyét.


Elég kicsi és egyszerű a többi nyakláncomhoz képest, de vannak napok, főleg nyáron, mikor nem kívánja a bőröm azokat a nagy fém ékszereket, vagy koreók, amiknél félő, hogy beleakadnak valamibe (kendőbe, hajba, a másik táncosba...), és érzem, hogy akkor jól fog jönni.

Már ránézni is jól esik, simán hordható akár utcára is, bár civilben valószínűleg hülyét kapnék az állandó csörgéstől :)

2017. november 14., kedd

Stenonis és a hastánc

Még nyár végén tudatosult bennem, hogy idén ősszel lesz öt éve, hogy hastáncolok. Jó érzés volt már akkor is belegondolni, de még jobb most, hogy eszembe jutott, bizony a napokban van az évforduló. Emlékeztem, hogy írtam erről a régi blogon, és meg is találtam azt a bejegyzést: 2012. november 10-én írtam, hogy megtaláltam az egyetemi jógaoktató honlapját, amiből kiderült, hogy hastáncol, és hogy a kövi órán jelentette be, hogy indít kezdő csoportot, amire járni fogok. Vagyis, ki tudja, milyen lesz az első óra, de a stílus nagyon tetszik és szeretném csinálni.
2013 januárjában már arról írtam, hogy teljesen magával rántott, hogy nem is gondoltam volna, de megtaláltam benne magamat.
Nagyon más volt egyébként az első óra, mint amire számítottam. Elsősorban a hangulat és többi lány miatt izgultam, nem tudtam, milyenek lesznek, eleget mozogtam női közösségekben és korcsolyás-táncos körökben ahhoz, hogy ez aggasszon. Ezen gondolkodtam, ahogy először baktattam a régi tánctermünk felé, ahol kiderült, hogy a kezdő csoportba rajtam kívül édesanyám korabeli barátnők járnak, akik úgy döntöttek, kipróbálnak valami újat. Családias és közvetlen óra volt (mint aztán később mindegyik). Közel lakunk egymáshoz, így amíg egy csoportba jártunk, minden héten elhoztak autóval. A következő másfél évben lépkedtem a csoportok között, míg egyszer csak ott találtam magam a fellépőben, és egy verseny koreográfiában. Az Oriental Fusionettben.
Anno majdnem tíz évig korcsolyáztam, és nagyon szenvedtem, mikor abbahagytam, nem is csak a jég hiányzott, hanem bennem maradt egy űr, és nem tudtam, ki vagyok, ha nem vagyok korcsolyázó. Sokáig azért nem jártam ki a pályára, mert nagyon hiányzott. Most azért nem járok, mert egyáltalán nem hiányzik. Mikor idén januárban apum elvitt korcsolyázni Orfűre és a Malomvölgyi-tóhoz, jó volt kint lenni, jó volt korcsolyát húzni, és jó volt szembesülni azzal, mi az, ami még megy, mi az, ami már nem. Éreztem, hogy más a testem, mint volt, hogy máshol van a súlypontom, hogy sok mozdulat nem jön természetesen, de nem fájt. Nem éreztem a veszteséget. Eltelt jó pár év, és jött a helyébe más, de nem csak arról van szó, hogy a tánc kitöltötte azt az űrt.
Az egyik ismerősöm, aki viszonylag közel állt úgy általában a koricsapatunkhoz, megkérdezte tőlem még tavasszal, hogy jól érzem magam most a táncban, vagy jobban. Erre akkor hirtelen nem tudtam válaszolni, és nem is szívesen mentem volna bele mélyebben, de az a helyzet, hogy jobban. Imádtam a csapatot és imádtam jégen lenni, de a végén már nem éreztem magam ízig-vérig sportolónak. Nyűg volt minden erősítő edzés, tudtam, hogy nem vagyok elég hajlékony, és nem éreztem a tüzet, ami tovább hajt akkor is, mikor tizenharmadszorra ígéri meg az edző, hogy ez volt az utolsó. Ami pedig ennél fontosabb, bár nem biztos, hogy el tudom magyarázni, mit érzek... én szinkronkorcsolyáztam, ami csapatsport, és bár soha nem éreztem elnyomva magam, olyan szabadságot kapok a tánctól, és a tánccsoportban, amit azelőtt nem. Ez ott van néhány külsőségben is, egészen más most összeállítani a fellépőszettjeinket, mint anno megvarratni az ugyanolyan kűrruhákat. És megnyilvánul a fellépéseinken, mert a színpadon mind önálló, személyiséggel rendelkező táncosok maradunk, miközben ugyanazt a stílust képviseljük és olyan összhangban táncolunk, mintha egyetlen nő lennénk. Ennek szellemében járunk az órákra, készítjük a koreográfiákat és ennek szellemében gyakorlok én is otthon. Fontos, hogy beleadjam magam, önmagam, fontos, hogy legyen saját stílusom. Számít.
És ettől jobb.

2017. november 12., vasárnap

Halloween parti, avagy stenonis Halálként

Egy rövid jelentés az idei Halloweenről, beszámolónak azért nem merném nevezni :)


Hosszú évek óta először rendeztek olyan Halloween bulit a városban, ami nekem való, mióta a Toxic bezárt, semmi hasonló nem volt - eléggé más lett a rockélet itt Pécsen, mióta az a hely nincs meg. Nagy koncertekre alkalmas helyszín mindig volt és lesz, a kicsi, olcsó rockbulik viszont csak az utóbbi egy-két évben pörögtek fel újra. A Ti-ti-tá koncertjeit kimondottan élveztem mostanában, és idén Halloweenkor minden klappolt: klassz pécsi bandák, jó kis helyszín, rock 'n' roll és beöltözés, szóval mikor ezt meghirdették, azonnal felvéstem a naptárba, és fel is kerekedtünk egy barátommal kivenni a részünket a mókából.


2017. november 8., szerda

Kedvencek - október

Be akartam számolni előbb a Halloween-buliról, de valaki lusta volt fotókat és bejegyzést szerkesztgetni - ez a valaki én voltam. Talán hétvégén :)


Olvasnivaló



Befejeztem végre a Lord Valentine kastélyát, többnyire a buszon volt időm olvasni, de ezek a leírások sokkal többet érdemeltek volna, így elég lassan haladtam vele. Pedig nagyon tetszett. Volt bennem némi hiányérzet, mert ez egy elképesztően naiv és könnyed sztori: a szereplők egytől egyig kedvelhetőek, a konfliktusok gyorsan és egyszerűen elsimulnak, a kalandok pedig olyan... kalandosak, na nem annyira, hogy izgulni kelljen a végkimenetelért, de akkor is. Elég egyhangú egy idő után, ugyanakkor ez a könnyedség nagyon szórakoztató is. Arról nem is beszélve, hogyan tárul elénk Majipoor, a bolygó világa, ahogy utazunk a főszereplőkkel, elsősorban Valentine-nal elveszett öröksége felé. Elképesztően részletes és nagyon hosszú leírásokról van szó, abból a fajtából, amitől csak még többet akarsz tudni Majipoor éghajlatáról, szokásairól, értelmes lényeiről és közigazgatási rendszeréről. Bár nagy életbölcsességeket nem kell várni tőle, én azért találtam benne megszívlelendő tanácsokat, a felelősség felvállalásáról, és a nehezebb út vállalásáról.


Néznivaló



Egészen minimális listából válogathatnék, ha lenne lista... de befejeztem a Shadowhunters második évadát és egész jó volt. Na, nem volt egy magasröptű valami, és hiába figyel ott az e-book olvasómon, továbbra sem tudom rávenni magam, de kell az ember lelkének néha egy kis fantasybe oltott tinidráma. Egy kis igazi guilty pleasure, hiába van annyi, már ránézésre is sokkal jobban megírt és előadott történet a sorozatpiacon. Mentségemre szóljon, Will Tudor Sebastianja egészen csodálatos.

Hallgatnivaló


Nem nagyon reklámozom, de eddig különösebben nem szerettem a The Cure-t. A Burnt igen, hogyne, de akárhányszor próbáltam közelebbről megismerkedni a zenekar munkásságával, arra jutottam, hogy ez nem, nem tudom elviselni. A múltkoriban hosszasan beszélgettünk zenéről egy picit távolabbi kollégával, aki ajánlott nekem két The Cure albumot, amiért nem tudok elég hálás lenni. A Kiss me... csak félig-meddig talált be (album szintjén nem, egy-egy szám erejéig sikerült neki), a Pornography viszont kilóra megvett. Minden másodperce tömör, sötét, gótrock gyönyör.


Mik voltak a Ti kedvenceitek? :)