2017. november 14., kedd

Stenonis és a hastánc

Még nyár végén tudatosult bennem, hogy idén ősszel lesz öt éve, hogy hastáncolok. Jó érzés volt már akkor is belegondolni, de még jobb most, hogy eszembe jutott, bizony a napokban van az évforduló. Emlékeztem, hogy írtam erről a régi blogon, és meg is találtam azt a bejegyzést: 2012. november 10-én írtam, hogy megtaláltam az egyetemi jógaoktató honlapját, amiből kiderült, hogy hastáncol, és hogy a kövi órán jelentette be, hogy indít kezdő csoportot, amire járni fogok. Vagyis, ki tudja, milyen lesz az első óra, de a stílus nagyon tetszik és szeretném csinálni.
2013 januárjában már arról írtam, hogy teljesen magával rántott, hogy nem is gondoltam volna, de megtaláltam benne magamat.
Nagyon más volt egyébként az első óra, mint amire számítottam. Elsősorban a hangulat és többi lány miatt izgultam, nem tudtam, milyenek lesznek, eleget mozogtam női közösségekben és korcsolyás-táncos körökben ahhoz, hogy ez aggasszon. Ezen gondolkodtam, ahogy először baktattam a régi tánctermünk felé, ahol kiderült, hogy a kezdő csoportba rajtam kívül édesanyám korabeli barátnők járnak, akik úgy döntöttek, kipróbálnak valami újat. Családias és közvetlen óra volt (mint aztán később mindegyik). Közel lakunk egymáshoz, így amíg egy csoportba jártunk, minden héten elhoztak autóval. A következő másfél évben lépkedtem a csoportok között, míg egyszer csak ott találtam magam a fellépőben, és egy verseny koreográfiában. Az Oriental Fusionettben.
Anno majdnem tíz évig korcsolyáztam, és nagyon szenvedtem, mikor abbahagytam, nem is csak a jég hiányzott, hanem bennem maradt egy űr, és nem tudtam, ki vagyok, ha nem vagyok korcsolyázó. Sokáig azért nem jártam ki a pályára, mert nagyon hiányzott. Most azért nem járok, mert egyáltalán nem hiányzik. Mikor idén januárban apum elvitt korcsolyázni Orfűre és a Malomvölgyi-tóhoz, jó volt kint lenni, jó volt korcsolyát húzni, és jó volt szembesülni azzal, mi az, ami még megy, mi az, ami már nem. Éreztem, hogy más a testem, mint volt, hogy máshol van a súlypontom, hogy sok mozdulat nem jön természetesen, de nem fájt. Nem éreztem a veszteséget. Eltelt jó pár év, és jött a helyébe más, de nem csak arról van szó, hogy a tánc kitöltötte azt az űrt.
Az egyik ismerősöm, aki viszonylag közel állt úgy általában a koricsapatunkhoz, megkérdezte tőlem még tavasszal, hogy jól érzem magam most a táncban, vagy jobban. Erre akkor hirtelen nem tudtam válaszolni, és nem is szívesen mentem volna bele mélyebben, de az a helyzet, hogy jobban. Imádtam a csapatot és imádtam jégen lenni, de a végén már nem éreztem magam ízig-vérig sportolónak. Nyűg volt minden erősítő edzés, tudtam, hogy nem vagyok elég hajlékony, és nem éreztem a tüzet, ami tovább hajt akkor is, mikor tizenharmadszorra ígéri meg az edző, hogy ez volt az utolsó. Ami pedig ennél fontosabb, bár nem biztos, hogy el tudom magyarázni, mit érzek... én szinkronkorcsolyáztam, ami csapatsport, és bár soha nem éreztem elnyomva magam, olyan szabadságot kapok a tánctól, és a tánccsoportban, amit azelőtt nem. Ez ott van néhány külsőségben is, egészen más most összeállítani a fellépőszettjeinket, mint anno megvarratni az ugyanolyan kűrruhákat. És megnyilvánul a fellépéseinken, mert a színpadon mind önálló, személyiséggel rendelkező táncosok maradunk, miközben ugyanazt a stílust képviseljük és olyan összhangban táncolunk, mintha egyetlen nő lennénk. Ennek szellemében járunk az órákra, készítjük a koreográfiákat és ennek szellemében gyakorlok én is otthon. Fontos, hogy beleadjam magam, önmagam, fontos, hogy legyen saját stílusom. Számít.
És ettől jobb.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó olvasni, hogy megtaláltad magad a táncban.
    Nekem az írás ilyen. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm <3
      Mindig szerettem, ahogy az íráshoz hozzáállsz :)

      Törlés